Különös tehetségesem van hozzá, hogy rendszeresen összetörjem magam. Már túl vagyok három bokatörésen, többszörös bokaficamon, egy bordatörésen, egy ujj törésen, és megszámlálhatatlan kisebb nagyobb sérülésen, ami nyomot hagyott a testemen. Ezt tetéztem meg múlt októberben egy egyszerűen elkerülhető balesettel, aminek következtében a lovam patája találkozott a lábammal. Mit ne mondjak én kerültem ki vesztesen a szituációból, az eredmény: szilánkosra tört lábujjak. Ezt egy kisebb műtét követett, aminek következtében búcsút intettem egy körmömnek és az egyik ujjpercemnek.

Kérdéses volt, hogy ez kihatással lesz-e a járásomra illetve az egyensúlyérzékemre, mivel megsérültek az idegek is a lábfejem külső oldalán. Borzasztó volt ez a tétlenség, de nem tudtam mit tenni, így jártam szépen a vizsgálatokra akkori legjobb barátaim, a mankó és a mamusz társaságában. Kicsit furán néztek az emberek a mamuszos lányra tél közepén, de a lábam nem tűrt meg semmilyen más lábbelit eleinte.

Persze még így is kijártam a lovakhoz, és körülbelül másfél hónap után megkockáztattam az első felülést is egy három számmal nagyobb bakancsnak köszönhetően. Ahogy teltek a hetek/hónapok, a bakancsot lecseréltem egy túlméretezett lovaglócipőre, a fájdalom is enyhült, a versenyzést is folytattam, így elvi síkon minden a régi mederben zajlott tovább, de valahogy mégis minden más volt. Az orvosok szerint óriási mázlim volt, hogy nem öt centivel fentebb ért az ütés, mert beszakadt volna a lábboltozatom és most nem tudnék járni. Ez azóta is rengetegszer megfordul a fejemben, és mindig azon morfondírozok, hogy mennyire becsültem meg korábban a lábaimat és hogy mire fogom használni őket, ha már az őrangyalomnak köszönhetően „visszakaptam” őket.

A félmaraton valamiért mindig izgatta a fantáziámat. Azon emberek, akik képesek egy ilyen távot lefutni, az én szememben egy elit rétegbe tartoznak. Mert erre egy átlag földi halandó nem képes, csakis hosszas felkészülés után. Ezt nem lehet pénzen megvenni, ehhez alázat kell, kitartás, szorgalom és sok-sok akaraterő. Így habár semmilyen futó múlttal nem rendelkeztem, mégis rögtön a félmaraton lefutását tűztem ki célul. Ki tudja, mikor töröm össze magam megint, így amíg van rá lehetőségem, addig megpróbálom ezt a tételt kipipálni a bakancslistámról. 

Így rövid gondolkozás után a szeptemberi Wizz Air-re esett a választás, mert előtte volt még öt hónapom, ami talán elég egy sikeres célba éréshez. Így elmentem egy szakboltba, megvettem az első futócipőmet, és bele is kezdtem egy kezdőknek szóló edzéstervbe. De az első pár alkalom után már rögtön fel is kellett függesztenem az edzéseket, mert egy megpakolt szekrény a combomra borult, így az öt hónapos felkészülésemből rögtön négy lett. Átgondoltam a dolgokat, és arra jutottam, hogy nem fogom rögtön az elején feladni. Marad a célverseny, maximum ha menet közben úgy érzem nem fog sikerülni, akkor majd kitalálok valamit.

Az így felszabadult időt azzal töltöttem, hogy még professzionálisabban megterveztem a szűkre szabott felkészülési időszakot, böngésztem a szakcikkeket, megnéztem vagy ezer videót, illetve megreformáltam az étkezésem. Egy ultrafutó ismerősnek köszönhetően az edzéstervem kiegészítettük pulzuskontrollal, illetve beiktattunk több kisebb versenyt, ahol megízlelhettem a versenyek hangulatát és nehézségeit. Az edzéseket a legnagyobb precizitással igyekeztem végezni, mert amíg másnak ahhoz kell akaraterő, hogy felemelje a valagát a kanapéról, nekem ahhoz, hogy ne hajtsam túl magam. Azért így is sikerült összeszedtem egy csonthártyagyulladást.

Így telnek a heteim, futom a heti 30+ kilijeimet a saját csigatempómban, míg mások 6 percesekkel nyomják a sziget köröket, és imádkozom, hogy a lassan járj fuss, tovább érsz mondás most is igaz legyen. Minden esetre egy hét múlva kiderül.