Az első hosszabb futásaim óta küzdök a csonthártya gyulladással, ami egy igen gyakori és nagyon makacs sérülés futók körében. Valahogy elevickéltem vele a félmaratonig, de utána be kellett látnom, hogy kénytelen vagyok orvoshoz fordulni és szögre akasztanom rövid időre a futópicőm. A három hét pihenőből végül több mint 2 hónap lett, így minden őszi futós programom le kellett sajnos mondanom. Ez idő alatt ismertem meg jelenlegi edzőmet, akinek tanácsaival sikerült enyhíteni a dolgot, így november közepén már megtehettem az első kilométereimet. Kicsit nevetséges volt beöltözni azért a 7-8 percért, de szigorúan követtem az utasításokat, így decemberre már 4-5 kilis “hosszúkat” is tudtam futni fájdalom nélkül. És ekkor felugrott egy emlékzetető trainingpeaksen, hogy négy hét múlva Zúzmara Félmaraton, ahová még a nyáron adtam le a nevezésem.

Írtam viccesen Csabinak, hogy nem tudom tud-e róla, de egy hónap múlva félmaratont kellene futnom. Erre visszaírta, hogy persze, hogy tud róla, látta a naptáramban és éppen arra készülünk. Kicsit szkeptikus voltam hogy sikerülhet-e, mert csak nagyon lassan és rövidebb távokat futhattam. Az első 10 kilis futásom 1 óra 20 perc lett, ami még az én csigatempómhoz képest is messze negatív rekord. Egy átlagemeber simán tud ilyen tempóban gyalogolni, de az egóm miatt ragaszkodtam a futómozgáshoz, így a megadott pulzustartományon gyakoroltam a helyben futást.

Aztán december végén Csabi azt mondta rám fér már egy fun run, ahol óra nélkül, csak az érzéseimre hagyatkozkozva futhatok, és nem tudom hogy csináltam, de megdöntöttem a korábbi 5 kilóméteres rekordom. Hihetetlen, de néhány hét profin kitalált edzéssel, hirtelen jobb formában kezdtem érezni magam, mint nyáron négy hónapnyi kőkemény edzés után. Ekkor kezdtem bizakodni, hogy ez tényleg sikerülhet, le fogom tudni futni újra a félmaratont.

Az öröm nem tartott sokáig, mert az utolsó hosszú futásom végén sikerült elcsúsznom a jégen, és eléggé megütöttem magam. Szerencsére a törést megúsztam, de csúnyám megzúzodott a könyököm, és a fejemen is nőtt egy nagy púp. Kicsit aggódtam, hogy ez ne hátráltasson a versenyzésben, de gyorsan gyógyult mindenem, így mire észbekaptam, már ott is álltam a rajtnál és még izgulni is elfelejtettem.

Amennyire felkészült voltam szeptemberben, most annyira hirtelen jött ez az egész. Úgy éreztem nem tettem bele elég időt a felkészülésbe, így foggalmam sem volt milyen eredményre lehetek képes. Továbbá ez a verseny nem igazán arról híres, hogy szuper eredmények születnének, hiszen az időpont sem kedvező (januárban hideg van, kevesebbet és lasabban futunk télen), másrészt a pálya vonalvezetése sem ideális (jeges, csúszós részek, kacskaringós vonalvezetés, egyenetlen talaj, helyenként beszűkülő útvonal). Így érthető, hogy nem az eredményre hajtottam, csupán egy kellemes bulifutásra. Viszont azt nem felejtettem el, hogy még nem tartok azon a szinten, hogy egy félmaratont félvállról vehessek, így kicsit aggasztott a dolog, hogy nem volt begyakorolt frissítési tervem, és a tervezett tempót is csupán 4 kilis próbafutásokon teszteltük. Minden esetre bedobtam két gélt a zsebembe, az órámat beállítottam, hogy csipogjon, ha már nagy a baj, és beálltam az utolsó zónába.

Azt terveztük, hogy vagy 170-es pulzuson, vagy 6:20-25-ös tempón fogok futni, és mivel az első kili végére már 176-on volt a pulzus, így inkább a tempó alapú megközelítést választottam. Mivel nem ismertem az útvonalat, így nagyon kellett sasolni, hogy mikor merre fordul a kijelölt út, és hogy milyen a burkolat, mert jócskán tele volt kátyúkkal és egyéb bokatörő elemekkel, így nem is tudtam az órámra nagyon figyelni. Egy szellősebb részen ellenőriztem le, és a 6:20-25 helyett, inkább 6:10-15-tel haladtunk, ami úgy éreztem nem esik nehezemre, így arra gondoltam, hogy megpróbálok ebben a tartományban maradni amíg megy. Az első kör végén volt egy hosszabb rész ami a lóversenypályán ment keresztül, és hol füves, hol homokos volt a talaj. Itt sokkal nehezebb volt tartani a tempót, de nagyjából sikerült, viszont éreztem, hogy ebből még gond lehet a végén, mikor fáradtan is le kell küzdeni ugyanezt a szakaszt. 

Az első kör pillanatok alatt elrepült, ennek a végén megittam az egyik gélem, ami még talán korai volt, de volt egy olyan megérzésem, hogy itt nincsen minden bokorban frissítő állomás (és jól is érezten).  A második kör az Albertirsai úton futott végig, amit eddig totálisan síknak hittem, pedig egy nagy domb az egész, és először felfelé kellett leküzdeni, majd jött a lejtő több kilóméter hosszan. Itt próbáltam egy kis előnyre szert tenni magamhoz képest, és olyan jól sikerült, hogy amikor ráfordultam az utolsó körre, Peti bekiabált a pálya széléről, hogy 5:56-os átlagot futok. Mondom micsoda?! Kicsit hihetetlen volt a dolog, mert még rövid távon is nehezemre esik a 6 perces átlag, de az alapján, hogy régóta nem ment a pulzusom 180 alá, akár lehetséges is. Viszont tudtam, hogy korai még bárminek is örülni, mert a neheze még bőven hátra volt. Jött a füves szakasz, ahol úgy lassított be a mezőny, mintha madzagon rántották volna vissza őket. Körülöttem mindenki belegyalogolt, és nálam is nagy volt a késztetés, mert a pulzusom vészesen közelített 190-hez. Viszont még a lejtős részen összetalálkoztam egy sráccal, akivel egy tempót futottunk, és még a lépéshosszunk is hasonló volt, így végig egymás mellett haladtunk onnantól. Nagy segítség volt, hogy amikor lassultam volna, ő diktálta a tempót, vagy amikor én éreztem magam erősebbnek, akkor ő próbált hozzám zárkózni. Így szenvedtük végig valahogy azt a hátsó részt, és igaz már csak három kili volt hátra, de én beküldtem a másik gélemet is, és felmarkoltunk egy-egy adag szőlőcukrot a frissítőállomáson mert tudtuk, hogy kelleni fog az energia. Innentől gyakorlatilag számoltam a fennmaradó métereket, és folyamatosan mantráztam magamban, hogy már nincs sok hátra. Egyedül a csökönyösségem tartotta bennem a lelket, hogy nem vagyok hajlandó semmit sem lassulóra futni. Ha erősen kezdtem, akkor erősen is kell befejezni, még akkor is, ha az izmaim már hevesen tiltakoznak.

Miután beértem a célba, csak egy székre vágytam, ahova leülhetek és pihenhetek kicsit. Kellett jó tíz perc mire összeszedtem annyira magam, hogy felfogjam, hogy PB-t futottam, ráadásul 5:59-es átlaggal, ami csak az áprilisi terv lett volna. Hihetetlen ez az egész, főleg annak tudatában, hogy két hónapja még kiköptem a tüdőmet az első utcasaroknál. Nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ennyit számít egy személyre szabott edzésterv. Számomra sokkal kevesebb munka volt ebben az eredményben, mint a szeptemberiben, mégis fényévekkel jobban sikerült. És ráadásul senki sem hajszolt ebbe a tempóba, hanem saját magamnak választottam, mert úgy éreztem bírni fogom. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült egy lépéssel közelebb kerülnöm a két órás álomhatárhoz, már csak amiatt kell izgulnom, hogy a lábam mennyi idő alatt fog tudni regenerálódni.