Pontosan egy hónapja futottam le az első félmaratonomat, de a várva várt katarzis helyett csak ürességet érzek. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy ennyi időbe került megírni ezt a beszámolót, pedig már előre megfogalmaztam mindenféle hangzatos mondatot, amivel kezdeni fogom majd a mondókámat. Ehhez képest csak egy ilyen melankolikus bevezetés jutott, ahelyett hogy örvendeznék. De ilyen a fajtám, semminek sem tudok igazán örülni. Mindenki kérdezgeti, hogy mi lesz ezután, hova tovább, de nem tudom. Egyelőre csak újra szeretnék tudni futni, ami sajnos még úgy látszik várat magára. De erről hosszabban majd legközelebb írok, viszont most olvassátok el utólagosan a félmaratoni kálváriám:

Sokan mondták már, hogy mindent mindig túlzásba viszek. Főleg ha olyan dologról van szó, ami tényleg fontos nekem, és a futás ilyen volt. Szerelem volt első látásra, imádtam minden percét a felészülésnek. Az elmúlt négy hónapban gyakorlatilag a futás körül forgott az életem. Ezzel keltem, ezzel feküdtem, minden nap számolgattam a  hátra levő napokat, elemezgettem az edzéseimet és terveket gyártottam a "nagy" versenyre, a félmaratonra. Napról-napra erősebb és gyorsabb lettem, minden edzés maga volt a katarzis. Egészen addig, amíg el nem jött a rápihenés időszaka. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy csökken a terhelés, ezért, hogy valami hasznosat is csináljak, minden edzést versenytempóban futottam meg. A táv rövidült, de a tempó gyorsult, így nem éreztem totálisan haszontalannak magam. De ahelyett, hogy egyre könyebben mentek volna a tempófutások, egyre lassabb lettem. A pulzusom az egekben volt, az izmaim savasodtak, a lábam egyre jobban fájt és egyszerűen szenvedtem. Teljes pánik lett úrrá rajtam. Mi az, hogy a verseny előtt két héttel nem tudok normálisan futni? Így totális amatőr balekként erőltettem. A sokadik sikertelen próbálkozást követően a teljes elkeseredés lett úrrá rajtam, így az utolsó héten még egy edzést is kihagytam, amire nem volt korábban egyszer sem példa. Mostmár tudom, hogy a túledzés tipikus esetét éltem át, és jobban tettem volna, ha hallgatok a szervezetem jelzéseire. De hiába jött a megvilágosodás, mér nem tudtam visszaforgatni az idő kerekét. Ez az időszak rendesen rányomta a bélyegét a verseny előtti kedélyállapotomra. Már kedvem sem volt az egészhez, féltem, hogy végül a záróbusz fog felvenni, hiába futottam meg már otthon a távot korábban.

Egy korábbi futásom, ahol ok nélkül elszáll a puzusom:

Az utolsó futásomat a verseny előtti péntekre terveztem, amikor is a pontosan nyolc napos mellkaspántom megadta magát. Nem akarta megtalálni az óra, akárhogy küzdöttem vele. Természetesen a bolt, ahonnan rendeltem zárva volt péntek délután, mert miért is kellene nyitva tartania az ország legnagyobb létszámú futóversenye előtti utolsó munkanapon? Majd szétvetett az ideg, pedig igencsak türelmes ember vagyok, de bepróbálkoztam egy másik üzletben, hátha tudnak segíteni. Onnan nagyon kedvesen elhajtottak melegebb éghajlatra, mondván nem forgalmaznak ilyet (pedig csak annyit szerettem volna, hogy nekem, a tök amatőr futónak adjanak valami tippet, hogy mi lehet a hibája), így még egy utolsó helyet megpróbáltam. Ennek le is írom a nevét, a Sarkcsillag volt. Megnézték a pántot, és azt mondták valószínűleg gyári hibás, de adnak nekem egy újat hogy tudjak vele futni a versenyen, csak annyit kérnek hogy majd a következő héten vigyem be a jótállást hozzájuk. Hihetetlen, hogy egy nem náluk vásárolt terméket, zokszó nélkül cseréltek ki nekem, anélkül, hogy akár a nevemet elkérték volna. Nem tudok elég hálás lenni, hogy ezt az utolsó pillanatban elintézték nekem. Emberségből és segítőkészségből kapnak tőlem 5 csillagot!

A szombatom sem volt fenékig tejfel, mivel hiába írtam a legutóbbi bejegyzésben azt, hogy nem fogok többet futóversenyt rászervezni lovas eseményre, viszont most mégis másképp alakult. A félmaraton időpontja fix volt nekem, és sajnos akkorra tették a Díjugrató Országos Bajnokságot is, ahol minden évben dolgozni szoktam. Így nem sok választásom maradt, a szombatot természetesen végigrobotoltam, és akárhogy is igyekeztem az este nyolcas ágyba bújást kitűzni célul, sikerült 10-re hazaérnem, és még a pakolás is hátra volt. Miután végre bevackoltam magam az ágyba, végigpörgettem, hogy mi mindent felejtettem el (reggelit venni, hidratálni, parkolást kitalálni, helyszínrajzot átnézni), és gondolkodtam a versenytaktikámon. Mivel egyáltalán nem bíztam magamban az elmúlt hetek gyötrelmes futásai miatt, így az előre legyártott terveim közül az A verziót (2:15:00 gyorsuló) és a B verziót (2:20:00 egyenletes) teljesen el is vetettem. Maradt a C terv (2:30:00 lassuló), aminek a részidejeit fel is írtam reggel a kocsiban a kezemre.

Beöltözve, indulásra készen: (végül az esőkabátot inkább a kocsiban hagytam)

Mivel 8-kor volt a rajt, így legkésőbb 6-kor kellett volna reggeliznem, ami nem is okozott volna gondot, ha

A) vagy veszek reggelinek valót előző nap

B) vagy a lakástól a versenyig vezető úton van olyan bolt ami 7 előtt nyit.

De nem volt, viszont találtam a kocsiban egy többnapos megbontott csomag ropit, amit elropogtattam útközben, és volt egy tartalák zselém is, amit elfogyasztottam a ratjzónában. A lekváros bukta helyett elég sovány vigasz volt, de jobb mint ha korgó gyomorral kellett volna ratjhoz állnom. Kicsit korán sikerült megérkeznem, de a tervem romjai szerint haladtam tovább, és kerestem egy parkolóhelyet, átöltöztem a kocsiban, majd elkocogtam a versenyhelyszínre bemelegítés gyanánt. Rögtön vállon is veregettem magam, amiért időben elindultam, meglátva a mosdóhoz kígyózó kilóméteres sorokat. A nap tanulsága, hogy tömegeseményen el kell felejteni a bemelegítést, csak a rajt előtti helyben ugrabugrálás marad, mivel 50 percet vett igénybe kiállni a mosdó sort, és beállni a rajtzónámba. 

Ez idő alatt figyeltem az embereket, és azt játszottam, hogy cuccok alapján próbáltam megtippelni a zónát, majd leellenőriztem a rajtszám alapján. Érdekes, hogy sok esetben, akit nagyon profinak gondoltam volna, 6-os zónás volt, míg sok szedett-vedett amatőrnek tűnő egyén pedig 1-es. Így működik a sztereotípia. Viszont ami még meglepőbb volt, hogy rajtam kívül senkit sem láttam trikóban és rövidnadrágban. Rengeteg emberen volt esőkabát, pedig nem is esett, illetve téli pulóver és hosszúnadrág. Gondoltam biztos majd a rajt előtt leveszik, de nem vették. Olyan 14-16 fok volt reggel amikor indultam otthonról, ami később szerintem elérte a 18-at is. Nem tudom, hogy mások miért érezték szükségét a kabátnak közel húsz fokban, főleg, hogy nálam szerintem mindenki rutinosabbnak számított ezen a versenyen. Kicsit frusztrálva éreztem magam, hogy a világ legfázósabb embereként itt feszengek nyári öltözékben, miközben a többiek biztos tudnak valamit, péládul hogy orkán erejű szél fog süvíteni a rakparton, vagy felhőszakadásban fogunk majd beérni. De nem volt se szél, se eső, így szerencsétlen beöltözött emberek nem győztek vetkőzni az első kilométeren, és végig magukkal kellett cipelniük a sok felesleges cuccot. 

A rajt után kicsivel:

Az 8 órás indításhoz képest körülbelül 20 percet vett igénybe, mire eljutottunk az 5-ös zónával a rajtkapuig. Voltak akik rögtön előzgetésbe kezdtek, de én megpróbáltam minél jobban tartalékolni az erőmet. Nem izgultam a tempón ha beragadtam egy lassabb futó mögé, inkább megvártam, míg nyílik egy rés, és szép lassan tudok előzni, felesleges kanyargás és sprintelgetés nélkül. Végig szélen próbáltam futni, ami jó taktikának bizonyult, mert kevesebb volt az ember, és ott talán lendületesebben tudtunk haladni. A 2:15:00 iramfutói hamar kikerültek a látótávolságomból, de lélekben már előző nap elengedtem őket.

A frissítőasztaloknál hatalmas volt a kavarodás a legutóbbi versenyen, így megfogadtam, hogy hátramegyek mindig az utolsó asztalig. Kiderült, hogy itt az asztalok szorosan egymás mellett vannak, így kishíján elfutottam az utolsó mellett az első alkalommal. Sikerült azért időben észbe kapnom, de már csak víz volt rajta, így a tervezett ISO helyett azt ittam. A következő alkalommal jobban résen voltam, de itt is csak víz jutott, a harmadiknál pedig rádöbbentem, hogy hátul csak vizet osztanak. A következő alkalommal megpróbáltam hozzáférni az ISO-hoz, de kishíján elgázoltak, és meg is tapostak, így elengedtem a dolgot, és csak vizet ittam végig, ami teljesen szembe ment a gyakorolt frissítési taktikával. Ennek ellenére egyre jobb erőben éreztem magam, így a második negyedtől megengedtem magamnak egy kicsit gyorsabb iramot is.

A budai rakparton, még nagyon biztonsági tempóban:

Az Árpád híd volt a verseny legnehezebb szakasza nekem, mert egy meredek emelkedővel kezdődött, majd egy kisebb de hosszan elnyúlóval folytatódott, így sokáig kellett felfelé futni, ami nem az erősségem. Egyedül itt néztem rá a pulzusomra, de még határértéken belül voltam, így nem aggódtam emiatt. Eleinte figyelgettem a kezemen lévő részidőket, de rá kellett jönnöm, hogy sokkal jobb állapotban vagyok, mint vártam, így fejben kalkuláltam tovább a várható beérkezést. Amire felkészítettek előre, hogy a megtett távolságot ne az órám alapján nézzem, mert biztos, hogy hosszabb utat fogok megtenni mint a kijelölt táv. A tömeg miatt értelemszerűen nem tud az ember az ideális íven futni, és minden egyes előzés, minden felesleges plusz méter hozzáadódik, így számítottam rá, hogy amikor féltávnál csipogott az órám, még vagy 400 méterre voltam a kihelyzett kilométerjelzőtől. Nagyon örülök, hogy erre felkészítettek előre, mert biztos sokként ért volna a verseny hevében.

A pesti rakparton is még mindig vigyorgok mint a tejbetök:

A családom eljött szurkolni, ami hatalmas lelki erőt adott. Eddig mindig egyedül versenyeztem, és nagyon jó érzés volt tudni, hogy fog rám várni valaki a célban. Ami nem volt megbeszélve, hogy az útvonal több pontján is felbukkantak, hogy bíztassanak, és ráadádul Márk, aki segítette a felkészülésem, még be is állt mellém egy szakaszon, hogy megkérdezze, minden rendben van-e. Igazából teljesen jól voltam, így megbeszéltük, hogy ha tudom tartani a tempót, az immár ismét látótávolságon belülre került iramfutókat akár utol is érhetem. Így még egy hajszálnyit gyorsabbra kapcsolva fokozatosan fogyott a távolság. Egyszer egyébként a Margit szigeten már azt hittem megpillantottam a zászlókat, de kiderült, hogy csak a Suhanj csapatának a zászlói, amik hátulról megtévesztésig hasonlítanak az iramfutó zászlókra! Az ominózus előzés végül a Corvinusnál következett be, ahonnan már csak pár kilométer maradt, így azt megnyomtam egy kicsit. A végét 5:40-el futottam, ami a 6:16-os átlagomhoz képest fénysebességnek éreztem. Nagyon örülök, hogy végül nem sikerült teljesen tönkretenni a formámat, és kibírtam a végég, de állandóan a Mi lett volna ha.... kezdetű mondatok járnak az eszemben. Mi lett volna ha normálisan rápihenek? Mi lett volna, ha bízom magamban, és nem biztonságizom el az elejét? Mi lett volna, ha tényleg kifutom magam, nem pedig csak 80%-on megyek. (Zárójelben megjegyzem, hogy a célba érkezés után még lazán lekocogtam volna a 2 kilire lévő kocsihoz, csak furcsán néztek rám mások, így inkább sétáltam) 

Kicsit elmosódtak a részidők a kezemen, de végül nem is volt rájuk szükség:

Nézzük a száraz tényszerű adatokat: Abszolút az 5736. helyen értem célba, míg a nők között csak az 1630. voltam. A saját kategóriámban 252. helyen végeztem, de sajnos nem tudni, hogy ez a mezőny melyik részét jelenti. A hivatalos átlagom 6:20 lett, amit másfél perces negatív splittel* futottam, de az órám szerint ennél nagyobb volt a különbség. A végeredmény 2:13:44 lett hivatalosan, ami az álomidőn belül van, de mégis keserű a szájíz. Főleg azért, mert a lábam miatt azóta nem futottam, és ez igencsak rosszul esik a lelkemnek. De nagyon bízom benne, hogy lassan már megoldódik a lábproblémám, és az ősz végére újra róhatom a hajnali kilométereket.

*ennyivel lett gyorsabb a pálya második fele mint az első. Amatőr körökben elég ritka a negatív split, de a profik kivétel nélkül ezt a taktikát választják.