Két hónapja futok. Így leírva nevetségesen rövid időnek hangzik, de mivel világ életemben sportoltam valamit, így sem az edzések sem a versenyzés világa nem idegen a számomra. Így két hónap „futogatás” után, máris egy hivatalos versenyen találtam magam. A vér nem válik vízzé. Az UTT vasárnapi 10 kilis számába neveztem, hogy megízleljem a futóversenyek hangulatát még a célversenyem, a félmaraton előtt. De mivel a szokásos 38 fok helyett csak 28 volt aznap reggel, így arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megpróbálnám megdönteni az álom időmet, és lefutni a 10 kilit egy óra alatt.

Már a visszafordítónál tudtam, hogy ez nem lesz meg. Kisebb csoda kellett volna ahhoz, hogy a két perces veszteségem be tudjam hozni. Amikor korábban olvasgattam futó beszámolókat, nem értettem, hogy lehetséges az, hogy a futók egy-két perccel elmaradjanak a célidejüktől. Elég lenne egy kis hajrá a végén, és meg is lenne. Nem, nem lenne meg. Van az a pont, amikor egyszerűen nincs benne több. Amikor az emberi test már a teljesítőképessége határán mozog. A visszafelé vezető úton volt időm merengeni a témáról, és az alábbi gondolatok keringtek a fejemben:

Lassulok. Ránézek az órámra. Még két kili hátra van. Pulzus 190. Brávó Virág, ezt jól megcsináltad. Még jó hogy megbeszélted Márkkal, hogy 175-ön futsz, és a végén esetleg tempózol egy kicsit. Biztos tapsolni fog örömében, mikor meglátja, hogy a pulzusod utoljára a rajtzónában volt 180 alatt. Ezt jól elcseszted. Elfutottad az elejét. Na mindegy, most már nincs mit tenni, végig kell szenvedned valahogy. De jó lenne sétálni. Sőt! Nem is sétálni, hanem befeküdni egy bokor alá az árnyékba. Elég lenne úgy tenni, mintha megbotlanék, és majd jön valaki megmenteni. De nem tudnék utána a saját szemembe nézni. Habár ez a koreográfia még megvalósulhat, ha előbb esek össze, mint hogy beérnék a célba.

Már csak egy kili. Valahol itt hagyhattam el a laktátküszöböm az indulás után. Most biztos engem figyel, és röhög a markában, hogy ő megmondta előre. Sokan bíztatnak a korlát mellől. Egy csávó még azt is bekiabálja, hogy jó a futómozgásom. Biztos nem nekem mondja. Habár senki sem fut körülöttem, hanem mindenki sétál. De jó is lenne… De nem szabad! Hogy akarok egy félmaratont lefutni, ha még 10 kilit sem tudok? Mindjárt vége, már látom a célegyenest.

A hangosbemondó, most mondja, hogy beért az utolsó egy órán belüli. Szuper, akkor hivatalosan sem lett meg. De legalább itt van egy kis lejtő, ha elég lendületet gyűjtök, talán begurulok a célba ha mégis összeesnék. Végre vége! Az érem még várhat, először VIZET!

Nézzük a hivatalos eredményt. 1 óra 2 perc. Nem jó, de nem is tragikus. Hátha az órám mást mutat, mert leghátulról rajtoltam. 1 óra 1 perc. Az a fránya egy perc! Meg lehetett volna? Nem tudom. Talán. Ha a pulzusom felengedem 200-ig. De megéri megpusztulni egy felkészítő versenyen? Valószínűleg nem. Így is teljesen kivagyok, egy métert se kívánok. Habár ismerve magamat, pihenek két napot, aztán szívem szerint újra megpróbálnám. Mert valamiért szeretem szívatni magam. Például olyanokkal, hogy kialvatlanul, két óra lovaglás után, éhgyomorra akarok a tűző napon PB*-t futni. Mégis mit gondoltam? A többiek nem két hónapja futnak, hanem két éve. Legalább! Na mindegy majd legközelebb. Mert biztos, hogy lesz legközelebb.

*PB (Personal Best) - Legjobb egyéni eredmény